August Strindberg (1849-1912) joggal érezte korának mindenre kiterjedő válságában a lappangó őrület totális jelenlétét (talán egyszerre nyomasztotta a halódó állapot és a változás előszele). A „normák”, megszokott társadalmi berétegződések, nemi szerepek feloszlanak és helyükre a káosz és a vajúdás fájdalmai férkőznek be. Magánéletének nehézségei, önsorsrontó attitűdje, politikai hányattatottsága, a nőkkel szemben érzett, (az utókor által mitizált) haragja, „gyűlölete” szinte elviselhetetlen teherként „jelen van” a drámában.

Liv Ullmann a nyelvi hitelesség érdekében a svéd vidékről, Észak-Írországba helyezte át a cselekményt. A történet valamikor a 19. század végén játszódik; egy pusztulófélben lévő bárói kúria cselédszárnyában Szent Iván éjjelén. Ez az év legrövidebb éjszakája, amikor a szegény és gazdag együtt „járja”, – az „osztályok” (ahogyan Strindberg hivatkozik) elkeverednek egymással. John (Colin Farrell) a lakáj és Julie kisasszony (Jessica Chastain) a báró gyönyörű lánya kihívóan keringőznek a pajtában, a birtok szolgálói, a falu parasztjai előtt, sokakban okozva megbotránkozást táncukkal. John megérezve a „szégyent” barátnőjéhez-menyasszonyához Kathleenhez (Samantha Morton) – a kúria, a ház sokat szenvedett szakácsnője – „menekül”; de még előtte is leplezi tényleges zavarodottságát, megrendültségét. Julie követi a férfit és provokációjával, megalázó parancsaival eléri célját: az éjszaka folytán régen eltemetett vágyak, szenvedélyek törnek a felszínre. A három szereplő zárt világába a kúria kapuin át pedig behallatszik a „láthatatlan” tömeg, csürhe dorbézolása, dalai és „ünneplése”.

Liv Ullmann ragaszkodott a naturalista és strindbergi eredetihez; a film egyik legnagyobb erőssége a „szűken vett” naturalista drámairodalom sajátja: a megszakítás nélküli folytonosság és az ebből eredő fojtogató klausztrofóbia. Ez teszi (tenné) rendhagyó adaptációvá a filmet. A szereplők „szétválasztatlanok”, a külvilágtól teljesen elzártan, egymásra utalva jellegzetesen „bergmani”, alaphelyzetben léteznek.

A cselekményt – a korábbi feldolgozásokkal szemben – Liv Ullmann egyetlen térre szűkíti be; a konyha, a szűk és félhomályos szobák és a cselédfolyosók nehéz levegője, megható egyszerűsége közeli, „családi, vérségi” intimitást sugall.  Az Ullmann-féle adaptáció kiemeli, hogy a dráma középpontjában megjelenő összeomlás nem csak az egyes karakterekre vonatkozik; hanem az egész társadalomra, amelyben élnek.  A rendező elsődleges motivációja; a nemek közötti, atavisztikus dominanciaharc bemutatása. A karakterek egymás közé vont erővonalai kegyetlen, konfrontatív és lényegében pusztító, gyilkos motivációkat rejtenek. John megcsókolja Julie csizmáját. Ezt követően a kettejük közötti „játék”, a vonzás és taszítás törvényszerűségei „lavinaszerűen sodorják” érzéseiket és tetteiket a vadonban élő állatok, bestiális ösztöneihez; köpések, csípések, kihátrálások, ütések „tánc-rítusaihoz”, amelyben csak fájdalom eksztázisa van jelen. „Héja-nász az avaron”. A szexuális együttlétük erőszakba torkollik, aminek lényege: félelem, undor, szégyen, testi megalázottság és bűntudat. A korai-Darwinizmus brutalitása.

A reménytelenség váltakozik a hazug reménykeltéssel, a szenvedélyek őrült feltárulkozásával. A film, a cselekmény végkifejletéhez közeledve fokozatosan leválnak Julie kisasszony önvédelmező fennhéjazásának rétegei és kiderül, hogy lényegében csak egy kétségbeesett „kislány"; aki retteg a benne lakozó ürességtől. John nem képes felülemelkedni szolgai mivoltán, gyávaságán és vergődő, véglegesen megtört emberként a (társadalom által kijelölt) helyén marad. A báró megjelenésétől, parancsaitól való félelme, függése felülír minden személyest, „valódi érzést” és a kritikus pillanatban magára hagyja a nőt, akit valaha reménytelenül szeretett, akire vágyott, és ez a bűn teszi igazán visszataszítóvá és szánalmassá John sorsát. Kathleen élete nyomorúságos, néma és végletesen alárendelt; de biztos benne a hit. Ez nagy erőfeszítések árán, de megóvja őt az önpusztító-pusztító kilengésektől. De Kathleen sem ártatlan. John és Julie által elkövetett bűnöket visszatükröző ítélkező és bánatos tekintete ellenére ő is a „játék” részese.

A film viszonylagos „egyenetlenségei”, a színészi játék pillanatnyi gyengeségei (Jessica Chastain játékának érzelmi regiszterei láthatóan nehezen kezelhetőek a rendező számára – Colin Farrell viszont remekel, tiszta és követhető játékkal bizonyítja kvalitásait) ellenére jó és érzékletes film Liv Ullmann-féle „Julie kisasszony” adaptáció. Felidézi a Bergman filmek hangulatát, és tisztelgés a svéd drámairodalom, Strindberg nagysága előtt.

-

Julie kisasszony (2014) színes, magyarul beszélő, norvég-angol filmdráma

Vetítik: URÁNIA NEMZETI FILMSZÍNHÁZ

Kedd (Április 21.) 20:30
Szerda (Április 22.) 16:30, 20:30
Csütörtök (Április 23.) 14:00
Péntek (Április 24.) 11:00, 20:30
Hétfő (Április 27.) 14:00
Kedd (Április 28.) 14:00
Szerda (Április 29.) 17:00

Írta és rendezte: Liv Ullmann, August Strindberg műve alapján. Fényképezte: Mikhail Krichman. Vágta:  Michal Leszczylowski. Producer: Synnove Horsdal, Oliver Dungey és Teun Hilte. Forgalmazza: Wrekin Hill Entertainment. Játékidő: 2 óra 9 perc.

Szereplők: Jessica Chastain (Julie kisasszony), Colin Farrell (John), Samantha Morton (Kathleen) és Nora McMenamy (a gyermek Julie kisasszony).

A „Still Alice” („Megmaradt Alice-nek”) különleges hangulatú film, mert a betegség (az Alzheimer-kór) rémálomszerűen begyűrűző következményeit eddig még nem tapasztalt „nyugalommal” és mély együttérzéssel követi nyomon. A film Magyarországon is megjelent Lisa Genova (azonos című) regényének szokatlanul pontos és sallangmentes adaptációja; megidézése az eredeti, az írótól származó intencióknak. A film igazi erőssége az, hogy nem az Alzheimer-kórról; nem a kegyetlen betegség lefolyásáról és nem a felejtés; a tudat széthullásának fájdalmairól szól,

hanem egy a jelenlétéért reménytelenül küzdő nőről, emberről.

Alice (Julianne Moore), akit (a történet elején) megismerünk a Columbia egyetem nyelvész-előadója, magával ragadó, fiatalos lendületű gyönyörű nő. Kezdetben hétköznapi apróságokat felejt csak el; és különös, a gyerekkorába visszautaló asszociációja támad egy a beszélgetésbe nem illeszkedő pillanatban, amely anyjáról és testvéréről megmaradt legmélyebb, „titkos” emléke. Később: váratlan rosszullét a parkban, kocogás közben. Eltéved a számára oly ismerős, ezerszer bejárt helyeken. Ezek az első gyanús jelek számára, számunkra.Neurológushoz megy, és hamarosan kiderül, hogy a nagyon ritkán előforduló fiatalkori Alzheimer-kór kezdeti stádiumában van.

Az ezt követő „álmatlan éjszaka” a film egyik kiemelkedő csúcspontja és színészi szempontból is az egyik legjobban megformált, hiteles jelenete – felejthetetlen egyszerűség, intimitás és közelség. Julianne Moore és Alice férjét alakító Alec Baldwin alázattal és kíméletlen következetességgel –mindenféle kikacsintás vagy ferdeség nélkül – küzdenek szerepeikkel. A vásznon látható végeredmény vitán felül álló, pontos és átható.

Richard Glatzer (aki hosszú izomsorvadásos betegség után hunyt el a film befejezését követően) és Wash Westmoreland rendezőpáros mértékadó Cassavetes-t idéző emberismerettel és közvetlenséggel rendezte meg a filmet. (Korábbi közös munkájuk a Quinceañera c. film.)

Rendezői bravúr, hogy Alice elsődleges és jól látható fizikai és mentális leépülésének közvetlen bemutatását megszakítják, tagolják a nő ismétlődően újraélt, egyre töredékesebb gyerekkori emlékei (identitásának alapelemei), amelyeket diszkrét párhuzamokkal és érzékeny montázzsal kelt életre a film. Alice számára ezek a felvillanó legbensőbb élmények és emlékek, mind kevésbé továbbadhatóak, megoszthatóak a legközelebbi családtagjai, – akár a férje, vagy a hozzá közelebb álló, vele (a pálfordulását követően) empatikusabb fiatalabb lánya – felé is, míg végül elméje teljesen – emlékeivel, önazonosságával együtt – elszigetelődik az egész befogadhatatlan és távoli külvilág elől. Az álomszerűen feltörő családi emlékképek Alice legbelsőbb emlékezetének hiányzó, fogyatkozó rétegeinek helyére,  – a  „felszínre" – torlódnak, és kiemelik a mélyből azt, ami tudattalanul, maga elől is gondosan „elrejtve" a legfontosabb Alice számára.

Történetben láthatjuk szűkebb családtagjainak áldozatvállalását, belső változásait és tűrőképességét; miután megtudják: Alice betegsége örökletes, genetikus és gyerekei közül valaki teljes bizonyossággal magában hordozza a lappangó kórt; a hosszú némaság és kétségbeesés után a család összezár, de érezhető, hogy valami megtört. Alice betegsége okán fokozatosan magára marad (látjuk, amit emberileg meg lehet tenni, megteszik); öngyógyító természetességgel lemondanak róla, „eltemetik magukban”. Idővel férje is továbblép (bár hűsége töretlen marad), miután karrierjében, kutatási területében nagy lehetőséghez jut. Az ilyen „gesztusoktól” lesz igaz és fájdalmasan emberi film a Still Alice. Kijelenthető, hogy személyes, legbensőbb emlékeink a hétköznapokban elfelejtett értékére, önazonosságunk és emberi kapcsolataink újrarendezésére és saját emlékeinkkel való kapcsolattartásra provokál a film.

Alice betegségének kezelése során – természetesen – megismerjük a kórt, mint „életformát". Azt is láthatjuk, milyen alapvető, a tüneteket kezelő gyógyszerek használhatóak, és, hogy milyen gyötrelmesen nehézzé válnak az olyan alapvető emberi, biológiai szükségletek, mint például a személyes higiénia. Alice és sorstársainak kiszolgáltatottsága, megalázottsága az ilyen helyzetekben mutatkozik meg igazán; Julianne Moore önfeláldozó módon, jól látható harcot vív ezekben a kivételesen nehéz, megerőltető jelenetekben.

Elénk tárul az Alzheimer-kórban szenvedők megbélyegezettsége; a bélyeg, amely elnémítja Alice-t: de már a betegség első fázisában kicsúszik a száján a „súlyos mondat”, miszerint: jobban tűrné, ha rákja lenne, mert „azok” legalább járnak-kelnek, (amíg lehetséges) dolgoznak és „szalagokat viselnek”. A rendező(k) kiemelik a teljes szociális elszigeteltséget, ami a betegséggel járó mellőzöttségből és félreértésekből következik. De a „láthatatlan határt” nem lépik át, nem hagyják, hogy filmjük a betegség „poszterfilmje” legyen. Így az egyszeri, kivételes lehetőség: a film „valami sokkal többről” – mindenkire általánosan érvényes élethelyzetekről és azokra adott válaszokról (válaszainkról) szólhat.

Megható és megrendítő az a tiszta és vakítóan fehér magány, ami felé – a film utolsó szegmensében – Alice „eltávozik”. Pedig hosszan, emberi tartalékait teljesen kimerítve harcol a folytonosságért, és egyetlen pillanatra sem engedi meg magának az önhazugság bűnét.

A cím arra is utal, hogy Alice a betegség által meggyötört és eltorzított arc mögött lányával, Lydiával való utolsó beszélgetésük alatt is jelen van, és érez.

A rendezőpáros számára ugyan (a befogadó jóindulat hiányában) felróható, hogy a film „szociálisan steril” és „légüres”, de gondolkodjunk el rajta, hogy más formában elbírná-e ez a történet, a cselekmény azt a terhet, amin Alice keresztülmegy. Ami kivételes és „igaz” Alice sorsában azt felfedezhetjük Elizabeth Bishop versében, (ahogyan ezt Alice maga is szó szerint idézi) a „Vesztés művészetében”: „Veszteni megtanulhatsz, nem nehéz: / oly sok az elveszni áhító tárgy, / elhagyhatod őket, s nincs semmi vész.”

(A Nullahategy portálon megjelent cikk eredeti változata.)

-

Still Alice (2014)

Vetítik: URÁNIA NEMZETI FILMSZÍNHÁZ (Titanic Nemzetközi Filmfesztivál)

Szombat (Április 11.) 17:45
Péntek (Április 17.) 20:45

Írta és rendezte: Richard Glatzer és Wash Westmoreland, Lisa Genova regénye alapján. Fényképezte: Denis Lenoir. Vágta: Nicolas Chaudeurge. Zene: Ilan Eshkeri. Producer: Lex Lutzus, James Brown és Pamela Koffler. Forgalmazza: Sony Pictures Classics. Játékidő: 1 óra 39 perc.

Szereplők: Julianne Moore (Alice), Kristen Stewart (Lydia), Kate Bosworth (Anna), Alec Baldwin (John) és Hunter Parrish (Tom).